Sofi Oksanen - Sztálin tehenei

Lehet-e egyformán tragikus egy szabad országban élő nő bulimiája és a diktatúrában szenvedő észtek szenvedése? Nekem legalábbis ez a kérdés járt a fejemben a Sztálin tehenei 450 oldalán keresztül. Sofi Oksanen regénye 

Anthony Burgess - Gépnarancs

Ó testvéreim, ha szlúsáltatok már Anthony Burgess máig vitatott regényéről, esetleg a filmet is vígyeltétek már, érthetitek, miért tetszett, és nem csak málékissé. Tátottam a rótomat és meresztettem a glázomat rendesen. Alex egy tizenötéves cselovek, róla szól a történet, aki az efnél és az emnél lakik ugyan, de amikor az öreg Luna az égre kerül, ugrik a Karóva tejbárba, pittyel egy jó tejmegméget és neki az éjszakának: drúgjaival sztárüj cselovekeket, gyévocskákat tolcsókolnak, ha príma horrorsó grúgyai vannak egy nőnek, mehet a jó öreg tilitoli, a döfködés. Boltokat rámolnak ki, így hát zsozsójuk van mindig. Georgie, Pete Balfék és Alázatos Narrátorunk, Alex. No és ezek a fiatalok ilyen nyelven gavarittyolnak.

Prímán horrorsó tehát az iromány, de át is térek a jó öreg sztárüj stílusra, hogy senki ne törje a galaváját azon, mit is gavarittyolok itt.

Burgess regénye 1961-ben jelent meg, de igazi népszerűségre a tíz évvel későbbi filmváltozat után tett szert. Diadalútja viszont töretlen azóta: az angol Penguin kiadó 1972 és 1985 között húsz nyomta újra, de az Európa Kiadónak is megért 2014-ben egy keménytáblás kiadást. A regényírót kutatók szerint a mű eredetileg - Orwell kultikus 1984-éhez hasonlóan - a nyolcvanas években helyezte el cselekményét, amikor a kormány a szabad akaratot eltörölve akar békét teremteni az országban, nem számolva a személyi áldozatokkal. Alex egy tinédzser bűnbanda vezetője, aki társaival (drúgjaival) boltokat, házakat fosztogat, ártatlanok ver félholtra és nőket erőszakol meg. Miután börtönbe kerül, egy új módszerrel megkezdik átnevelését. Jogos és lehetséges-e a bosszú egy ilyen emberrel szemben? Ki lehet-e irtani a rosszat? Mennyire fontos a választási lehetőség jó és rossz között?

Hiába van tele erőszakos jelenetekkel, hiába kelt undort vagy viszolygást, Burgess regénye megdöbbentő hitelességgel a társadalomban fuldokló emberségről szól. Maró disztópia, mely folyton arra figyelmeztet: az erény és a bűn viszonylagos, és nincsen igazságosság.

Ha valaki még nem látta Kubrick 1972-es filmjét, jobb is, ha a regénnyel kezdi.

Milan Kundera - A jelentéktelenség ünnepe

Kundera 1993-tól csak franciául publikál, s én mondanám, hogy kár, de alighanem nem ezen múlott A jelentéktelenség ünnepe. S persze, hogy egyáltalán múlott-e valamin, mert noha ez a 2013-as kisregény nem lesz olyan emlékezetes olvasmány, mint A lét volt, de még szép, hogy megéri azt a rövid 120 oldalt. A jelentéktelenség ünnepének főszereplői idősödő férfiak. Alain, akiben a fiatal nők köldöke indít meg mély - vagy üdítően jelentéktelen? - gondolatokat, Caliban, aki halandzsanyelv mögé bújik, Quaquelique, akinek hódításait a jelentéktelenség könnyűsége segíti, D'Ardelo, aki halálosan betegnek hazudja magát ismerősei előtt, Charles, akit lenyűgöz egy Sztálin-anekdota, és Ramon, akin egy gyászoló nő tesz hasonló hatást. Mind a súlytalan párizsi élet részei.

S ha valaki még kételkedne ennek a világnak a jelentéktelenségében, az egészet betetőzi a finálé utcai színház-jelenete, ahol a pisztolylövést is a járókelők csak nevetéssel nyugtázzák, s az élet, ahogy eddig is, folyik tovább.

És mennyi mindebben az önirónia - mert van valami megejtő sebzettség abban, hogy az író bevallja, regényének alakjai csupán saját teremtményei, ahogy Charles bevallja, hogy nem írt semmit a tervezett bábjátékból, mégis a gondolatával való játszadozás az egyetlen szórakozása. S ahogy Sztálin egy fácánvadászat münchhauseni figurájává alacsonyodik, aki olyan hatalmassá vált, hogy akár bevizelő párttagról is nevezhet el várost - ez az a jelentékeny jelentéktelenség, melynek ez a 120 oldalnyi Kundera-próza a nem hibátlan, de méltó ünnepe.

Dragomán György - Máglya

"Sötéten látom a világot, nem történhet olyan, ami meglepne. A történelemről mindig azt gondoltam, hogy alapállapota a diktatúra, az elnyomás, a háború" - vallotta meg Dragomán György egy interjúban, A fehér királyhoz hasonlóan ugyanis a Máglya színhelye is Románia az államszocializmus idején. Míg előző regényének narrátora egy tizenéves fiú, Dzsátá volt, itt egy hasonló korú lánnyal találkozunk: "Emma [hangja] kopogósabb, zihálóbb".

Emma a szülei halála után állami gondozásba kerül, ahonnan a Nagymama veszi magához. A boszorkányos varázslatokat ismerő Nagymama mellett válik Emma nővé, találja meg közösségét és válik részévé a történelemnek, miközben megtalálja az első szerelmet is. Ebben a gyermeki világban egyformán nagy jelentőséget kaphat egy hangyaboly, egy hajcsat vagy egy terebélyes diófa, mint a zsidók búvóhelyéül szolgáló fáskamra, a utcai harcok áldozatainak üres koporsói, vagy az elveszett ügynökakták.

A háttérben pedig ott van a mindent átszövő varázslat, a mágia: ott, ahol a valóság, az akarat kevés, a képzelethez kell folyamodni, és a vágyak megelevenednek - sugallja a könyv.

"Ezt nagyon hangosan kiáltom, mert azt akarom, hogy igaz legyen." (377.)

Dragomán regénye apró epizódokból építkezik, a kis/nagylány aprólékos történetmesélése néhol hosszadalmasnak tűnhet ugyan, de a Nagymama képviselte mágikus realizmus (?) és a múltbéli történetszál (kurzívval szedve) megbontja a narrátori monotonitást.

A máglya rakása megkíván bizonyos tudást, de nem túl bonyolult feladat; Dragománnak ezzel szemben kilenc évbe telt a regény megírása. Hozzá kell tennünk, az író közben beutazta a fél világot A fehér királyt népszerűsítésének céljából, s ha igaz, két kötetnyi novella is megszületett. "Ha minden jól megy, most egy darabig évente, másfél évente lesznek könyveim" - árulta el az író, de hogy hihetünk-e neki, az más kérdés. Szabó T. Anna nevetve mesélte, hogy férje hiába bizonygatja, hogy mindjárt kész lesz, utána még évekig dolgozik a regényein.

Milan Kundera - Nevetséges szerelmek

A Nevetséges szerelmek című elbeszéléskötet hét írása 1958 és 1963 között keletkeztek, az író - hiába, hogy fiatalkori művei - a nagyöregek bölcsességével mesél szerelmekről, szerelmesekről, csábítottakról és csábítóikról, megrögzött szoknyavadászokról és megrögzött templomba járókról.

A "Senki sem fog nevetni" egy egyetemi tanár abszurd története, melyben egy kis hazugság az egész életét meghatározó sorscsapássá növi ki magát. "Az örök vágyakozás aranyalmája" Martint, a javíthatatlan szoknyavadászt veszi górcső alá, aki nős lévén mégsem vár semmit a hölgyektől: "nem tudják, hogy csak a vadászatot keresik, nem a zsákmányt" - hangzik a pascali mottó. Jellemrajz szempontjából a "Hamis autóstopp" a kötet legerősebb darabja: ki nem tapasztalta volna még a férfiak közül, hogy mennyire más lehet megszokott szerelmünk néhány merészebb ruhadarabban. A lány azonban egész személyiségét lecseréli egy éjszakára, és így adja magát a férfinak.

A "Szimpozium" a krimit és az antik szümposzion műfaját ötvözi rendkívül izgalmasan: a középpontban egy kevésbé szép arcú, de fenséges testű kórházi nővérrel. Mit számítanak az emlékek kőszobrai a pillanathoz képest? - erre keresi a választ a következő elbeszélés egy idősebb nő és egy középkorú férfi testi szerelmén keresztül ("Az öreg halottak adják át a helyüket a fiatal halottaknak"). Havel doktor egy idősödő szexológus, aki egy cseh fürdőhelyen megismerkedik egy tejfölösszájú szerkesztővel - azt hiszem, ez minden férfinak kötelező olvasmány: "És aztán létezik az igazi erotikus szépség. Ezt felismerni - művészet" - hangzik a doktor intelme. Az utolsó történet ("Eduárd és az isten") egy tanító küzdelme vallásos barátnőjével, a tét pedig természetesen a szeretkezés.

Mintha szólhatna másról egy Kundera-írás.