J. D. Salinger - Rozsban a fogó

Írtam már a Zabhegyezőről, de Barna Imre új fordítása mindenképpen érdemel egy bejegyzést - és persze olvasást is. Az Európa Könyvkiadó jelentette meg pár hónapja, s ahogy az várható volt, az emberek kaptak rá: a köynvhéten például a második legjobban fogyó kiadvány lett a kiadó standjánál (és még szép, hogy Háy Jánostól a Hozott lélek előzte meg).

Ami rögtön szembeötlik, az a cím: a Gyepes Judit-féle korábbi cím ugyan rendkívül hangzatos, de nem jelent semmit. A címadó részletben Holden Caulfield húgának, Phoebe-nek beszéli el, hogy képzelné el szívesen az életét. Így hangzik ez a régi fordításban:

Mindegy, elképzelek rengeteg kis krapekot. Egy nagy tábla zabban játszanak, meg minden. Ezer meg ezer kis krapek és senki sincs a közelben, senki felnőtt, csak én. Én meg ott állnék egy mafla nagy szikla szélén, hegyezném a zabot, és az volna csak a dolgom, hogy ha a kis srácok közül egy oda akar szaladni a szikla peremére, mármint úgy értem, ha például szaladgálnak, és nem tudják, merre mennek, akkor én ott teremnék, és megfognám a srácot. Nem is csinálnék semmit, csak ezt egész nap. Én lennék a zabhegyező. Tudom, ez hülyeség, de ez az egyetlen, ami igazán szívesen lennék. Tudom, hogy hülyeség.

A 2015-ös fordítás nemcsak a beszélt nyelvhez közelít még radikálisabban, hanem megadja Holden elképzelésének igazi értelmét. Rozsban a fogó - az az ember, aki elkapja a gyerekeket, akik a szakadékba zuhannának. A címadó bekezdés Barna Imre fordításában:

Na mindegy, szóval elképzelem, ahogy így kisgyerekek játszanak egy ilyen nagy rozsföldön meg minden. Kicsik, sok ezer gyerek, és nincs velük senki, mármint hogy senki felnőtt, csak én. Egy bazi nagy szakadék szélén állok. És az a dolgom, hogy elkapjam, ha valaki a szakadék felé rohan… szóval, ha nem néznek a lábuk elé, akkor én így előugrok valahonnan, és megfogom őket. Ezt csinálnám reggeltől estig. Én lennék ott a rozsban a fogó, na hát. Hülyeség, tudom, de igazából csak ez akarnék én lenni. Hülyeség, jó.

Persze a cím így sem tökéletes: a catcher a baseball fogójátékosa is, nem beszélve a gyermekmondókává vált Burns-versről, melyből az egész származik: "Gin a body meet a body / Comin thro' the rye...".

Hogy mennyire lesz időtálló Barna fordítása, azt az idő döntheti csak el. Jómagam remeknek tartom a fordítást, de minél radikálisabb akar lenni egy fordítás a szleng terén, annál hamarabb évül el. Márpedig ez radikális. De ma, 2015-ben nagyon is élvezetes olvasmány.

Milan Kundera - A lét elviselhetetlen könnyűsége

A történet főhőse Tomáš, a szoknyabolond sebész, aki mindenféle nőt ismer. Nem. A történet főhőse Terezát, aki e nők közül az egyik, Tomás számára a legértékesebb. Nem. A történet főhőse Milan Kundera, aki mindent tudni vél a nőkről, így Terézről is. Aki nem szégyelli meg filozófiai eszmefuttatásokkal félbeszakítani regényét, hogy a végtelenről, a boldogságról, a megszokásról, Istenről, a profánról, a giccsről vagy éppen a szarról értekezzen (igen, szerinte "[a] szar súlyosabb teológiai kérdés, mint a rossz", 316. o.). Nem, talán ez sem igaz.

A történet főhőse a lét, talán, talán ez sem. Kundera az államszocialista Csehországban helyezi el hőseit, Tomášt, aki nem hajlandó feladni szerelmi kalandjait Terezáért sem, az asszonyt, akinek féltékenységét egy kutya szeretete győzi le, Sabinát, a szeretőt, aki cilinderben áll meztelenül a tükörre, Franzot, az egyetemi tanárt, aki feleségét egy fiatal diáklányra cseréli. A háttérben a prágai tavasszal, a fotózó Terezával, a diktatúrával. Kundera megejtően ötvözi a testi narcizmust az esszéisztikus töprengésekkel.

A legsúlyosabb teher ránk nehezedik, leroskadunk alatta, földhöz lapít bennünket. Csakhogy minden korok szerelmi költészetében a nő arra vágyik, hogy férfitest súlya nehezedjék rá. A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is. Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb.
Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegőnél, immár csak félig valóságos, s bár mozdulatai szabadak, semmi jelentőségük sincs.
Akkor hát mit válasszunk? A nehezet vagy a könnyűt?

Dragomán György - A fehér király

A villamoson kezdtem el olvasni Dragomán 30+ nyelvre lefordított regényét, de az első pár oldal után könnybe lábadt szemmel be is csuktam, nem, gondoltam, ezt inkább otthon olvasom majd, most nincs kedvem villamoson sírni.

A történet szerint Alex Helfrecht angol filmrendező is ugyanígy járt, és el is határozta, hogy filmet csinál a regényből. Lesz tehát A fehér király a mozivásznon is, Leonard Pryce-szal és Fiona Shaw-val, 2016-ban.

De ne ugorjunk előre. Maradjunk Dragomán György hihetetlenül precízen megírt prózájánál. Az író egyszerűen csak úgy szokta mondani, hogy nagyon nehéz jó mondatokat írni, és ezért a regényírás nála nagyon hosszú folyamat. Ha valaki fellapozza a regényt, rögtön megérti: nem ritkák a 2-3 oldalas mondatok sem, melyek azonban épp segítik az olvasást, mintsem nehezebbé tennék. A súlyos mondatok egymásutánjának eredménye az a "borzongatóan hideg, kegyetlen hangulat" (M. Nagy, Jelenkor), ami A pusztítás könyvét is jellemezte. Dragomán továbbá gyakran említi azt is, hogy rendkívül éles képeket lát írás közben, szinte filmszerű egymásutánban látja írásainak történéseit - a regény olvasásakor ez is rögtön megmutatkozik. A képiség - ahogy a Máglya esetében is az lesz - nagyon hatásos elemévé válik A fehér királynak. Gondoljunk csak az "Afrika" című fejezet hidegrázós sakkjelenetére. Jómagam, aki már a készülő film ígéretének tudatában olvastam a könyvet, egyszerre izgatottan és rettegve várom a brit produkciót. Mert annyi bizonyos: Dragomán prózaművészete nem szorul filmi megjelenítésre, épp ellenkezőleg: a filmművészetnek lenne szüksége hasonlóan fantasztikus szkeccsekre, mint amilyen A fehér király ötlettárháza.

A regény főszereplője a kiskamasz Dzsátá, akinek apját elhurcolja az államszocialista rendszer, s kényszermunkára küldi a Duna-csatornához. Hogyan él túl egy fiatal, romlatlan gyerek apa nélkül egy olyan világban, ahol a zsarnokság "ott van jelenvalóan mindenekben" (Illyés): a gyermeki játékban, a munkásvilágban, a tornaórán, a magára hagyott édesanya mozdulataiban. Hogyan formál kegyetlen embereket egy kegyetlen rendszer?

Dzsátá nagy kérdései ezek, s a miénk is. Mert mi is, ahogy Dzsátá, legtöbbször úgy futunk egy autó után, hogy tudjuk... De nem is folytatom.

Dragomán műve a magyar irodalom kiemelkedő alkotása (lesz), s igen, merek dobálózni ilyen nagy szavakkal. Disztópia és intimitás ritkán keveredik ilyen jól, mint A fehér királyban. S még ha tudjuk, hogy ez a disztópia valóságos volt, és nem is régen...

Chuck Palahniuk - Harcosok klubja

A Harcosok klubja azután született, hogy a szerző Invisible Monsters című regényét elutasította egy kiadó, mondva, hogy túlságosan sokkoló. Chuck Palahniuk elhatározta tehát, hogy még sokkolóbb prózába kezd. A regény hatodik fejezete először novellaként született meg, ebből nőtte ki magát az azóta kultuszkönyvvé vált remekmű.

Palahniuk könyve leginkább Burgess Gépnarancsához hasonlítható: mindkét regényről vélték már, hogy az erőszakra buzdít, Palahniuk gyakran találkozik a nihilizmus, az anarchizmus vádjával. "[É]n inkább romantikusként írnám le magam" - mondja az író. Hogyne.

Palahniuk élete mindenesetre tele van érdekességekkel: akkor szeretett bele a vérbe, amikor asszisztensként dolgozott egy kórházban, egyik novellája, a Zsigerek több mint 70 ember ájulását okozta felolvasásokon, melegként megírta a modern kor legférfiasabb regényét, 2015-ben pedig folytatást is megjelentette, méghozzá képregény formátumban. Épp olyan, mint prózája: sohasem lehet tudni, mire is számítson az ember, de az biztos, hogy a sokkoló szavak mögött valódi tartalom is van.

A történet két férfi barátságáról szól, melyet aztán egy nő megjelenése dönt romba, legalábbis így vezették félre az újságírókat Brad Pitt és Edward Norton, igen, a könyvből ugyanis film is készült. David Finchert elragadta a szédítő sebességű regény, s megjelenése után három évvel be is mutatták az azóta legendás filmet, meghozva ezzel a regénynek is a világsikert.

"Higgyetek bennem, és örökké halni fogtok…"

A Harcosok klubja rendkívül férfias regény: "... a könyvesboltok tele voltak olyan könyvekkel, melyek szocális modellt nyújtottak a nőknek, hogy miként töltsenek időt egymással. De nem volt olyan regény, mely a férfiaknak modellt nyújtott volna" - mondta az író. A végeredmény? Sokkoló. Megható. Izgalmas. Olyan, mint egy iránytű. Anarchista? Nem. Felépít. Kényszerít, hogy változz. Úgy, ahogy Tyler Durden kényszerítette Raymond Κ. Κ. Κ. Hesselt, hogy megváltozzon. Tyler ugyanis a regény egyik szereplője. Hinni fogsz Tylerben. Azt fogod mondani,

"szegezz csak pisztolyt a homlokomhoz, és fesd vörösre agyammal az ebédlő falát."

Valami ilyesmit tesz a regény is. 

Nikosz Kazantzakisz - Zorbász, a görög

Amikor 1957-ben Nikosz Kazantzakisz egy szavazattal elmaradt Albert Camus mögött, a francia író azt mondta, görög pályatársa százszor inkább megérdemelte volna a Nobel-díjat. A magyar közönség Zorbász, a görög c. regénye folytán ismerheti az írót, amelynek nagysikerű filmadaptációja is készült Anthony Quinn főszereplésével.

Egy csepp az antik görög istenekből, egy csepp az egykori Hellászból, egy csepp a mediterrán virtusból és egy csepp Zorbász, az idős, de lelkében még ifjú görög sajátos életfelfogásából. Egy író Görögországban egy lignitbánya feltárásához kezd, s hamarosan összeakad egy magával ragadó öregemberrel, Zorbásszal. Hamarosan teljesen megváltoztatja ez az életigenlő, szeszélyes, mégis megbízható személyiség, akiben még maradt valami rendkívüli az ősemberből, aki gitárjával, táncával és szilárd bölcsességével elbűvöli az írót.

"...az Istent pontosan olyannak képzelem el, mint magam vagyok. Csak magasabbnak, erősebbnek, bolondabbnak és halhatatlannak. Lágy báránybőr bundákon ül lustálkodva, és az ég a kunyhója. Nem ilyen pléhdobozokból összetákolt kunyhó, mint a miénk, hanem felhőből van. Jobb kezében nem kardot tart, nem is mérleget - az efféle szerszámok gyilkosok és mészárosok kezébe valók -, hanem egy nagy szivacsot, teli vízzel, mint a felhő. Balról van a Paradicsom, jobbról van a Pokol. Jön a szegény lélek, meztelenül, mert elvesztette a testét; remeg. Az Isten szemügyre veszi, és kuncog a bajusza alatt, de a játssza a félelmeteset: "Gyere ide - mondja neki, és mélyíti a hangját -, gyere ide, te átkozott!" És elkezdi a vallatást. A lélek Isten lábához veti magát. "Irgalom, kegyelem - kiáltja -, bűnös vagyok!" És mondja, mondja a bűneit. Beszél, beszél, se vége, se hossza. Az Isten meg unja és ásítozik. "Hallgass már - kiált neki -, megsüketülök!" És zsupsz, veszi a szivacsot, törül rajta egyet, s már föl is oldotta minden bűnéből. "Mars a Paradicsomba! Péter, ereszd be még ezt a szerencsétlent!" Mert tudnod kell, jó uram, hogy az Isten hatalmas, nagylelkű úr, és nagylelkűség megbocsátást jelent."

A regény helyszíne az utolérhetetlen hangulatú görög falucska az Égei-tenger partján.

Nikosz Kazantzakisz regénye egyike a legjobbaknak. Eredeti gondolatvilága, lenyűgöző történetei és sajátos filozófiája azonnal megragadja az olvasót, s egy olyan világba juttatja, amelyből már egyre kevesebb jut a 21. század emberének.

Chinua Achebe - Széthulló világ

"Nem is sejtettem, hogy valaha író lesz belőlem, mert voltaképpen hosszú ideig nem volt tudomásom a foglalkozás létezéséről sem" - írta a nigériai Chinua Achebe pályafutásáról. Az 1958-ban megjelent Széthulló világ c. könyvével elsőként aratott sikert az afrikai írók közül a fejlett országokban, ahol a műfaj már évszázados hagyományokra tekint vissza. "Rájöttünk, hogy nekünk is van elmondani érdemes történetünk - folytatja az író. - Hamarosan kialakult bennem a meggyőződés, hogy a történetet, amelyet nekünk kell elmondanunk, senki más nem mondhatja el helyettünk."

Okonkwo tekintélyes férfi a faluban; már fiatalon hírnevet szerzett magának, kiváló harcos és eredményes földműves. Feleségeivel, fiaival vasszigorral bánik. "Nem akarok olyan fiút, aki nem tud emelt fővel megjelenni a nemzetség gyűlésén. Inkább a saját kezemmel fojtom meg!" - inti elsőszülöttjét. De a régi értékrend, amelyhez tűzzel-vassal ragaszkodik, széthullni látszik. Mikor egy váratlan szerencsétlenség folytán hét évre elűzik falujából, a férfi megbizonyosodik arról, hogy rossz védőszelleme van. Kétségbeesését a fehér misszionáriusok megjelenése fokozza, s a vágy, hogy szembeszálljon az egykor önálló és békés falu leigázóival, egyre erősebb a férfi szívében...

Amikor 1957-ben Achebe elküldte egyetlen kéziratát egy londoni kiadóhoz, hónapokig nem érkezett válasz. "Valószínűleg annyira elvesztettem volna minden ambíciómat, hogy feladtam volna az egészet" - felelt arra a kérdésre az író, hogy mi lett volna, ha elveszik a kézirat. Számos elutasítás után egy másik kiadó tanácsadója, miután elolvasta a könyvet, így értékelte: "A legjobb regény, amit a háború óta írtak!" 1958 júniusában a kritika lelkesen üdvözölte a kétezres példányszámban megjelent kötetet. "Remekbeszabott mű!" - írta az Observer.

George Orwell - 1984

"Üdvözlet az egyformaság korából, a magányosság korából, a Nagy Testvér korából, a duplagondol korából." - Amikor Orwell megírta az 1984-et, még csak 1948-at írtak. Túl a világháborún, túl a Szovjetunió megalakulásán az író borúsnak látta a jövőt. Orwell, akárcsak Hemingway, önként harcolt a fasiszta Franco erői ellen Spanyolországban, élete végéig demokratikus kommunistának vallotta magát, két nagysikerű regénye előtt leginkább háborús riportjairól, újságcikkeiről ismerik. Belépett az angol munkáspártba, de csak egy rövid időre, élete végéig nem tartozott semmilyen kommunista szervezethez. Felvillanyozza a Szovjetunió megalakulása, de hamar kiábrándul a zsarnok, kegyetlen államból. S 1948-ban úgy érzi, nincs máshova út, csak egy borzasztó, egyéniségvesztett, totalitárius rendszerhez, 1984 rendszeréhez.

"A Nagy Testvér figyel téged." A hallgatja keserűen Winston Smith a szállóigévé vált mondatot napról-napra. Óceániában a polgárok minden mozdulatát teleképen keresztül figyelik, egyetlen gyanús mozdulatot, arckifejezést is a Gondolatrendőrség ökölcsapásai követhetnek. A Párt uralja a múltat, a jelent és a jövőt, tetszésére alakítja a történelmet, hazugságra, gyűlöletre és kínzásokra épített birodalma megrendíthetetlen. Lehet-e - Ady Endre szavaival élva - embernek maradni az embertelenségben? Ki lehet-e bújni a Nagy Testvér zaklató pillantásaitól, lehet-e egy percnyi boldogságot is érezni ott, ahol az élmény és az élvezet bűn, a gyűlölet erény és a szeretett tiltott? Lehet-e szerelmet érezni ott, ahol gyermekek jelentik fe szüleiket, ahol a szexualitás csak az utódnemzés kényszerű eszköze, kötelesség a Párt iránt? Lehet-e valósan gondolkozni ott, ahol a gondolatot is befolyásolják, ahol az egészséges emberek agymosott polgárok?

Orwell regénye megrendítő. S most, 2012-ben, amikor már látjuk, hogy a szörnyű vízió nem valósult meg (teljes egészében), érvényes marad a mű. Az emberiség felett mindig is ott lengenek ezek a kérdések: a hatalom eszköz vagy cél? Létezik-e a múlt, ha megsemmisítjük? "Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is" - hangzik a Párt kemény állítása. Létrejöhet-e teljes egyenlőség?

Orwell üzenete a modern ember számára: "Az, hogy kisebbségben van, ha akár egymaga alkotja a kisebbséget, még nem jelenti azt, hogy őrült valaki. Van igazság, és van hazugság, s ha akár az egész világ ellenében is az igazsághoz ragaszkodunk, még nem vagyunk őrültek."

A regény hatalmas siker volt a hidegháború idején, a faltól nyugatra a Szovjetunió kritikájaként emelték a magasba, a vasfüggönyön túl elítélték, mint imperialista gúnyrajzot. Orwell alig egy évvel élte túl regénye megjelenését, 1950-ben tüdőbajban halt meg. Nem is tetszett volna neki, ahogy művét politikai gumibotnak használták. Számára az 1984 intő látomás minden hatalomnak és kornak. Stílszerűen 1984-ben készült a regény legjobb filmadaptációja, John Hurttel, Suzanna Hamiltonnal és Richard Burtonnel a főszerepben. Sokak szerint azonban nem adja vissza azt a fantasztikus élményt, amit Orwell eredetije nyújt.