Milan Kundera - A nevetés és felejtés könyve

Nem hittem volna, de kezdem unni, hogy Kundera mindig a szexről beszél. Azaz, bocsánat, ahogy az ő entellektüel szóhasználatában említődik, a szeretkezésről. Közösülésről. Nos, túlzok, nem unom, mert igencsak érdemes eseteket tár elénk. Az pedig már tényleg az omnipotens elbeszélő prototípusának csúcsa, ha még szereplői orgazmus közbeni gondolataival is tisztában van.

Hogy is ne lenne tisztában, hiszen alakjait ő maga teremti. Ahogy amerikai pályatársa, Vonnegut képben van alakjai péniszméretével, úgy vágja Kundera az ő regényvilágának szeretkezéseit. Azok motivációit. Csapdáit. Szégyeneit, büszkeségeit. A szeretkezések tisztaságát, mocskosságát.

Mindenekelőtt azonban a testiséget, mely a szeretkezésben válik közölhetővé, a testiséget, mely nagyon is meghatározza az embert. A másik testét, mely meghatároz minket.

Ahogy meghatározza Mireket Zdena hosszú orra (Elveszett levelek). Karelt a már öregasszonnyá idősödő nő teste, még gyerekkorából, s az ezáltal robbanásszerű szeretkezés hármasban - a feleségével és szeretőjével (Anyuka). Az írót R. testének bélműködése, félénksége, remegése, mely különös vágyat ébreszt benne - igen, az író is szerepel a regényben (Elveszett levelek II.). Taminát a felnőttségére, mellére, szőrzetére rácsodálkozó gyerekek (Angyalok). És így tovább.

Kundera hisz a testben, hisz az emberben. Hisz az életben. Vele együtt hihetsz a nevetésben. Félhetsz a felejtéstől. Kétségbeesetten keresheted te is magadat, hogy bírhasd a jövődet. És közben megtalálhatod az igaz, gúnyt és tréfát mellőző nevetést, mely szívből jön: "a gyönyör nevetése, a nevetés gyönyöre; nevetni annyit jelent, mint mélységesen élni."

Milan Kundera - A jelentéktelenség ünnepe

Kundera 1993-tól csak franciául publikál, s én mondanám, hogy kár, de alighanem nem ezen múlott A jelentéktelenség ünnepe. S persze, hogy egyáltalán múlott-e valamin, mert noha ez a 2013-as kisregény nem lesz olyan emlékezetes olvasmány, mint A lét volt, de még szép, hogy megéri azt a rövid 120 oldalt. A jelentéktelenség ünnepének főszereplői idősödő férfiak. Alain, akiben a fiatal nők köldöke indít meg mély - vagy üdítően jelentéktelen? - gondolatokat, Caliban, aki halandzsanyelv mögé bújik, Quaquelique, akinek hódításait a jelentéktelenség könnyűsége segíti, D'Ardelo, aki halálosan betegnek hazudja magát ismerősei előtt, Charles, akit lenyűgöz egy Sztálin-anekdota, és Ramon, akin egy gyászoló nő tesz hasonló hatást. Mind a súlytalan párizsi élet részei.

S ha valaki még kételkedne ennek a világnak a jelentéktelenségében, az egészet betetőzi a finálé utcai színház-jelenete, ahol a pisztolylövést is a járókelők csak nevetéssel nyugtázzák, s az élet, ahogy eddig is, folyik tovább.

És mennyi mindebben az önirónia - mert van valami megejtő sebzettség abban, hogy az író bevallja, regényének alakjai csupán saját teremtményei, ahogy Charles bevallja, hogy nem írt semmit a tervezett bábjátékból, mégis a gondolatával való játszadozás az egyetlen szórakozása. S ahogy Sztálin egy fácánvadászat münchhauseni figurájává alacsonyodik, aki olyan hatalmassá vált, hogy akár bevizelő párttagról is nevezhet el várost - ez az a jelentékeny jelentéktelenség, melynek ez a 120 oldalnyi Kundera-próza a nem hibátlan, de méltó ünnepe.

Milan Kundera - Nevetséges szerelmek

A Nevetséges szerelmek című elbeszéléskötet hét írása 1958 és 1963 között keletkeztek, az író - hiába, hogy fiatalkori művei - a nagyöregek bölcsességével mesél szerelmekről, szerelmesekről, csábítottakról és csábítóikról, megrögzött szoknyavadászokról és megrögzött templomba járókról.

A "Senki sem fog nevetni" egy egyetemi tanár abszurd története, melyben egy kis hazugság az egész életét meghatározó sorscsapássá növi ki magát. "Az örök vágyakozás aranyalmája" Martint, a javíthatatlan szoknyavadászt veszi górcső alá, aki nős lévén mégsem vár semmit a hölgyektől: "nem tudják, hogy csak a vadászatot keresik, nem a zsákmányt" - hangzik a pascali mottó. Jellemrajz szempontjából a "Hamis autóstopp" a kötet legerősebb darabja: ki nem tapasztalta volna még a férfiak közül, hogy mennyire más lehet megszokott szerelmünk néhány merészebb ruhadarabban. A lány azonban egész személyiségét lecseréli egy éjszakára, és így adja magát a férfinak.

A "Szimpozium" a krimit és az antik szümposzion műfaját ötvözi rendkívül izgalmasan: a középpontban egy kevésbé szép arcú, de fenséges testű kórházi nővérrel. Mit számítanak az emlékek kőszobrai a pillanathoz képest? - erre keresi a választ a következő elbeszélés egy idősebb nő és egy középkorú férfi testi szerelmén keresztül ("Az öreg halottak adják át a helyüket a fiatal halottaknak"). Havel doktor egy idősödő szexológus, aki egy cseh fürdőhelyen megismerkedik egy tejfölösszájú szerkesztővel - azt hiszem, ez minden férfinak kötelező olvasmány: "És aztán létezik az igazi erotikus szépség. Ezt felismerni - művészet" - hangzik a doktor intelme. Az utolsó történet ("Eduárd és az isten") egy tanító küzdelme vallásos barátnőjével, a tét pedig természetesen a szeretkezés.

Mintha szólhatna másról egy Kundera-írás.

Milan Kundera - A lét elviselhetetlen könnyűsége

A történet főhőse Tomáš, a szoknyabolond sebész, aki mindenféle nőt ismer. Nem. A történet főhőse Terezát, aki e nők közül az egyik, Tomás számára a legértékesebb. Nem. A történet főhőse Milan Kundera, aki mindent tudni vél a nőkről, így Terézről is. Aki nem szégyelli meg filozófiai eszmefuttatásokkal félbeszakítani regényét, hogy a végtelenről, a boldogságról, a megszokásról, Istenről, a profánról, a giccsről vagy éppen a szarról értekezzen (igen, szerinte "[a] szar súlyosabb teológiai kérdés, mint a rossz", 316. o.). Nem, talán ez sem igaz.

A történet főhőse a lét, talán, talán ez sem. Kundera az államszocialista Csehországban helyezi el hőseit, Tomášt, aki nem hajlandó feladni szerelmi kalandjait Terezáért sem, az asszonyt, akinek féltékenységét egy kutya szeretete győzi le, Sabinát, a szeretőt, aki cilinderben áll meztelenül a tükörre, Franzot, az egyetemi tanárt, aki feleségét egy fiatal diáklányra cseréli. A háttérben a prágai tavasszal, a fotózó Terezával, a diktatúrával. Kundera megejtően ötvözi a testi narcizmust az esszéisztikus töprengésekkel.

A legsúlyosabb teher ránk nehezedik, leroskadunk alatta, földhöz lapít bennünket. Csakhogy minden korok szerelmi költészetében a nő arra vágyik, hogy férfitest súlya nehezedjék rá. A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is. Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb.
Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegőnél, immár csak félig valóságos, s bár mozdulatai szabadak, semmi jelentőségük sincs.
Akkor hát mit válasszunk? A nehezet vagy a könnyűt?