2015. augusztus 11., kedd

Milan Kundera - A nevetés és felejtés könyve

Nem hittem volna, de kezdem unni, hogy Kundera mindig a szexről beszél. Azaz, bocsánat, ahogy az ő entellektüel szóhasználatában említődik, a szeretkezésről. Közösülésről. Nos, túlzok, nem unom, mert igencsak érdemes eseteket tár elénk. Az pedig már tényleg az omnipotens elbeszélő prototípusának csúcsa, ha még szereplői orgazmus közbeni gondolataival is tisztában van.
Hogy is ne lenne tisztában, hiszen alakjait ő maga teremti. Ahogy amerikai pályatársa, Vonnegut képben van alakjai péniszméretével, úgy vágja Kundera az ő regényvilágának szeretkezéseit. Azok motivációit. Csapdáit. Szégyeneit, büszkeségeit. A szeretkezések tisztaságát, mocskosságát.
Mindenekelőtt azonban a testiséget, mely a szeretkezésben válik közölhetővé, a testiséget, mely nagyon is meghatározza az embert. A másik testét, mely meghatároz minket.
Ahogy meghatározza Mireket Zdena hosszú orra (Elveszett levelek). Karelt a már öregasszonnyá idősödő nő teste, még gyerekkorából, s az ezáltal robbanásszerű szeretkezés hármasban - a feleségével és szeretőjével (Anyuka). Az írót R. testének bélműködése, félénksége, remegése, mely különös vágyat ébreszt benne - igen, az író is szerepel a regényben (Elveszett levelek II.). Taminát a felnőttségére, mellére, szőrzetére rácsodálkozó gyerekek (Angyalok). És így tovább.
Kundera hisz a testben, hisz az emberben. Hisz az életben. Vele együtt hihetsz a nevetésben. Félhetsz a felejtéstől. Kétségbeesetten keresheted te is magadat, hogy bírhasd a jövődet. És közben megtalálhatod az igaz, gúnyt és tréfát mellőző nevetést, mely szívből jön: "a gyönyör nevetése, a nevetés gyönyöre; nevetni annyit jelent, mint mélységesen élni."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése